Laci

Ma tartottuk az idén az utolsó Ice Day-t az Exodus és néhány gyülekezet gyakornokjaival, aminek a témája az volt, hogy “We are outward”, ami kb annyit tesz, hogy amit mi kapunk, azt meg is osztjuk azt, átadjuk másoknak, beszélünk Istenről.

Ez a nap más volt kicsit, mint a többi. Az eddigi alkalmakon a tea-szünet egy kis teázásból / kávézásból és beszélgetésből állt. A mai előadónk, David, úgy gondolta, hogy kicsit kimozdít minket a komfortzónánkból, s kiküld minket Belfastba, hogy menjünk, s beszéljünk idegeneknek Istenről.

Rendben. Challenge accepted, kihívás elfogadva. Egyik munkatársammal, Estherrel párban leültünk s imádkoztunk, kértük Istent, hogy erőtlenségünk ellenére adjon nekünk szavakat, nyissa meg a szemünket, hogy olyan emberrel találkozzunk, akinek szüksége van a beszélgetésre, egy kis ennivalóra.

Tehát, elindultunk… Megyünk a Tesco felé s arról beszélgetünk, hogy milyen gyengék vagyunk ilyen téren, s tényleg nem igazán tudjuk, mit kell ilyen helyzetekben tenni, tehát teljesen Istenen áll a “sikerünk”… Ahogy átmegyünk az úton, a Tesco előtt látunk egy szürkekabátos embert, akiről feltételeztünk, hogy hajléktalan, s eléggé magányos is. Megemlítettem, hogy oda kéne menjünk hozzá. Beszélgetni vele, kicsit rákérdezni, mit csinál… Rendben…A Tescoban egy 3 fontos menüt vettünk, amiben van két szendvics, egy üdítő és egy snack, jelen esetben egy Mars csokoládé… E mellett még egy csokort virágot is vettünk, amit egy Etióp hölgynek adtunk, aki ledöbbent, hogy a “hívők” ilyet tesznek, csak megállítanak az utcán egy idegent, s megajándékozzák… Nagyon örült neki. A kislánya egyenesen kicsattant az örömtől…

tescolisburnroadEz még csak a kezdet volt… De vissza az üzletbe…

Elindulunk ki a Tescoból. Rendben. Megállunk megbeszélni, hogy mit is csinálunk, mondunk. Eldöntjük, hogy igenis, odamegyünk ehhez az emberkéhez. Esther javasolja, hogy most beszéljek én, a következő majd az övé. Valami “belső hangra” hallgatva beleegyezek.

Odamegyünk… Megszólalok: Hi ya! How are you?

Válasz: No English… – hm… jó…  A környékbeli “idegenek” elég nagy része román, tehát megpróbálákozok megint, felteszem a kérdést románul: Ce faceți? Vorbiți română?

A válasz ismét “no, no, Slovakia”… Jól állunk. Se angol, se román… Szlovákul nem tudok egy szót sem…

Kétségbeesésemben, utolsó esélyként megpróbálom a magyart: Esetleg magyar?

Válasz (Legnagyobb megdöbbenésünkre): Igen, természetesen… Tudok magyarul kicsit. (Mindezt tökéletes magyar akcentussal, kiejtéssel..)

Húúú, végre egy nyelv, amin tudunk valamit értekezni.

Megtudtuk, hogy az bácsi neve Laci, s Szlovákiában a magyar határ mellett élt. Elkezdtünk beszélgetni kicsit Istenről, a hitről, az életéről, arról, hogy hogy került ide Belfastba… Nem mindennapi magyarul beszélő emberkékkel találkozni itt…

Buszsofőr volt. Munkát keresni jött ide, de mivel nem tud angolul, nem kapott állást. Szeretne hazamenni nemsokára, de most koldulnia kell, mert nincs pénze, nem tud dolgozni. Istenről is szó esett. Elmondta, hogy kicsit kételkedik, hisz is és nem is. Nem érti, hogy miért történik ennyi “rossz” dolog, háború a világban, ha Isten jó. Kicsit megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy az élet nehéz, s rossz, viszont Isten jó, s ő azért engedi meg ezeket, mert az Ő nagyságát akarja megmutatni a nyomorúságban is. Úgy láttam, elgondolkodtatta a dolog kicsit, s ha már valami olyasmi megfordult az agyában, ami közelebb segítheti Istenhez, akkor megérte a pénzköltés, megérte a beszélgetés.

Elképesztő! Ez az a dolog, amire egyáltalán nem számítottam / számítottunk… Isten úgy alakítja a dolgokat hogy az jó legyen, figyeled? Elindulunk… Hova menjünk? Tescóba. Ott az az ember. Menjünk oda hozzá? Menjünk… Vigyünk neki kaját…? Vigyünk! Angol? nem… Román? nem… Magyar? hát persze! Isten nem is vihetett volna jobb emberhez. Nem csak, hogy megáldotta a próbálkozásunk, de valami olyan nagyon nagyon vagányat csinált, amire legmerészebb álmunkban sem gondoltunk volna. Már az, hogy a bácsi magyarul szólalt meg nagyon bátorított minket… Végülis… ha nem tudott angolul, ki gondolta, hogy a világ megannyi nyelve közül épp az anyanyelvem lesz az, amin megértjük egymát…? Annyira vagány volt kicsit beszélni Arról, Aki a mi életünket megváltoztatta s reményt adott, minden bűnünket, bűnömet elvéve, mindezt egy reménytelen embernek. Annyira jó volt kicsit bíztatni, imádkozni érte, vele, beszélgetni… S persze magyart hallani több ezer kilométerre az otthontól, egy nagyon random embertől az utcán.

Határozottan ezt mondanám az elmúlt pár hónapom csúcspontjának… Engedelmeskedsz Istennek, kilépsz a komfortból, kicsit megnyílsz, áldozatot hozol, s lám, mi történik… 😀

Megígértem Lacinak, hogy hamarosan visszatérek Belfastba a Lisburn Road-i Tesco előtti járdára, s beszélgetek vele. 🙂

 

Isten nagy!

Isten hatalmas! 🙂

 

Kell ennél több Isten munkájának bizonyítására?